Tegnap délután az MB100-at utolsó útjára kísértük el. Az elején úgy tűnt, hogy nem lesz semmi baj és csak egy újabb kellemes emlékkel térünk haza. Ám egy balos kanyar után rájöttünk, hogy már semmi sem lesz a régi. Minden megváltozott. Az üdvrivalgást keserű kacaj váltotta fel. Hírtelen halál volt ez. Véleményem szerint nem szenvedett sokat. A hármast már nem érte el. Az élettelen váltókar rongybaba módjára lötyögött ide-oda. Nem volt már meg az a rá jellemző vidám pörgés, rángatózás, makrancosság. Az elején még bíztunk benne, hogy ez csak egy újabb bohózat a részéről, de hamar rá kellett sajnos jönnünk, hogy ez most halálosan komoly – szó szerint.
A kiváncsiak kedvéért íme a teljes történet. A kulcsok probléma nélküli megszerzése után megtelt élettel az MB. Pidigi vezetőülés, Monroe a navigátor én pedig a második sorben horgonyként a kerékívekre feszülő lábakkal vártam az indulást. Már mondhatnám, hogy a szokásos felállás, de minden út új élmény. Kivétel ez az utolsó. De ne ugorjak ennyire előre. Szépen szabályosan és incidensektől mentesen megközelítettük a borsi ipari parkot. Nem volt ellenfél a pályán és még sulis kocsi se. Mintha egy csokigyárba száműzték volna pattanásos, dagadt Benőkét. Maga a Mennyország! Bemelegítésként Pidigi tett egy pár felvezető kört. Úgy tundám megfogalmazni, hogy a kocsi nem engedi, hogy azt csinálj vele amit akarsz. Ő dönt. Ezután átült Monroe a pilótaülésbe. Én türelemmel vártam a soromra. Szokás szerint én vagyok a levezetés, mivel a vezetési stílusom kísértetiesen hasonlít az MB minden napi használatához. Meg is tett egy felvezető kört Monroe. Egy gyanútlan Astra taxi elhaladt mellettünk, de ez mit sem számított a két tonna 50-60-al száguldó írtózatos masinának. Eljött az egyenes vége és, mint ilyenkor lenni szokott kanyar következett. Ez egy balos volt. Az utolsó balosa, de ezt még akkor nem tudtuk. Megvolt a fék az ív elején, a kuplung is és már csak a hármas hiányzott. És hiányzik most is az összes többi fokozattal együtt. Egy olyan 150-200 méteres gurulás következett üresben. És elfogyott az addig ismert hihetetlen vehemencia. Mintha az idő is megállt volna. Egymásra neztünk és az elfolytott nevetés keveredett a tehetetlenség keserű ízével. Mostanáig sem lehet tudni a pontos diagnózist, de olyan volt, mint az örök ürest találta volna meg a váltó. A burkolat eltávolítása után elemeztük a szerkezetett és másfél év rendszermérnöki illetve egy ECDL diplomával, szinte két év számítógép szak és egy év körüli termopángyártásban szerzett tapasztalattal a csapatunk megállapította, hogy ez nem megy innen sehová önerőből. Mivel tervben volt, hogy csatlakozik hozzánk Sanyika és Ólommadár, ők még a remény halvány fényét tartották megtört szívünkben. Felhívtam Ólommadarat, hogy nem lenne rossz, ha meglátogatna minket. Természetesen ő is így látta, de még Szalárdon volt. Azt mondta, hogy 20-30 perc és hozzánk ér. Nem igazán az időérzékéről ismert ő. Nem sokkal ezután megérkezett Sanyika Pajtival. Pajti természetesen gond nélkül üzemelt, de sajnos nem volt nála egy csere Mercedes kapcsolószekrény. Még ha Ólommadár meg is érkezik kicsi a valószínűsége, hogy a Ducatoban lesz cserealkatrész és szakképzett szerelő aki azt beszereli az MB-be. Hosszas tanakodás után – két-három másodperc – egyetértettünk abban, hogy a vontatás az egyetlen esély. Jóindulattal ezt nem lehet megtenni természetesen, így merült fel a következő probléma. Kötél. Monroe szerint magától érthetődő, hogy az MB-ben nincs ilyen. Szerintem azért ilyen korban lévő autó alaptartozéka kellene legyen a vontatókötél a poroltó, pót váltógomb és a csere autó mellett. Sajnos Pajti arzenáljában sem volt vontatókötél, csak egy szivargyújtóról müködő pompa. Az ebben az esetben igen kevésnek bizonyult volna és nem is használtuk fel. A hívástól számított 24-25 múlva meg is érkezett Ólommadár, aki csak annyit mondott, hogy rossz volt az út. (Nem tudom, hogy ezt mint jelentett nála, mivel jó úton se lenne rossz idő a 20 perc körüli idő Szalár-Bors távon) Megkockáztatok egy személyes csúcsot nála. Ólommadárról a következőket kell tudni: nem kicsi ellenben nyugodt, és ha van lehetősége nyéllé hajtja a munkaezközét. Ez mostanában egy Fiat Ducato. Frigóval hátul, mivel a sör hidegen jó. Időközben Pidigi felhívta Ádámot, aki beígért egy kötelet. Megérkezett nem sokkal Ólommadár után ő is. Így már hatan álltuk körbe az MB halálos ágyát: Monroe, Pidigi, Sanyika, Ólommadár, Ádám és persze jómagam. A márkahűség jeleként egy Fiatos esernyő nyújtotta védelemből szemléltük öten, Ádám távozása után, hogy mit lehet kihozni a helyzetből. Ádámról csak pár szóban, hogy érthető legyen a „kötél” kifejezés helytelensége az általa helyszínre szállított vontatóalkalmatosságra. Az RDS-nél dolgozik és a szolgálati kocsijával érkezett. Elég nehéz ezt felfogalmazni …. Volt egy feket és egy sárga, melyekre ő annyit mondott, hogy ez alumínium, ez pedig réz. Megszorult helyzetünkben még annak örülünk, hogy nem optikai kábelt hozott. Akinek még nem lenne világos RDS-es internet/kábeltévé-kábelt hozott. Mi megpróbáltuk, de a tesztkör felénél természetesen megadta magát. Ekkor mentő ötlet Ólommadár részéről: Picben venni vontatókötelet. Hat tonnát bíró kötél tulajdonunkban, húsz lejjel kevesebb a zsebben. Apró probléma leküzdése után indulhatott a vontatás. Ez fantasztikusan is ment a borsi úton ám, ahogy közeledett a város, úgy égetőbbé vált az igény a látótér kiszélesedésére a vontatott jármű vezetőjének számára. Magyarán Pidigi szeretett volna többet látni a Fiat hátánál, hogy esetleg elkerüljünk egy ráfutásos balesetett. Természetesen nem bökkenőmentes, ám sikeres telefonásás után elosztottuk egyformán és felkerekítve a Cosmotés telefonokat, számszerint kettőt, a két jármű között. Ekkor megszületett a pár tíz kilóméteren keresztül fennálló bajnokcsapat. A Fiat kormányánál Ólommadár, anyósülésen navigátori teendőket ellátva ültem a telefonnal a kezemben. MB100-ban Pidigi a kormánykeréknél, míg mellette Monroe a telefonnal. Legalábbis ezt gondoltam. Csak mikor egy rendőr oszlopot előztünk – két feldíszitett Logan, egy jelzés nélküli Logan és egy Sprinter rendőrduba – és munkakörömnek megfelelően ezt tudatta az MB utasaival, megkérdezte Pidigi, hogy: „Akkor tegyem el a telefont?”. Ekkor jött a felismerés, hogy Monroe csak ült és röhögött, semmi funkcionális haszna nem volt. Minden zökkenőmentesen ment, csak néha volt egy kis rántás, mikor hajtás híján az MB nem azonos idő alatt vette fel az utazó sebességet, mint a Fiat. Ekkor a telefonból órdító hang közölte, hogy „lassabban gyorsíts” vagy „óvatosan, mintha lovat basznál”. Közös megegyezés alapján nem tettünk egy kitérőt a Gombába, hanem egyenesen haza mentünk. Mint később kiderült Nosztradamuszt megszégyenítő módon Monroe azt mondta, hogy a Magherun elszakad a kötél. Igaz nem száz százalékosan jött be a jóslata, de azért olyan hat-hét piros-zöld ciklus után indultunk tovább az egyik stoptól. Ennek semmi más oka nem volt, csak az, hogy nem akartuk otthagyni az MB-t, ami a vontató kötél öntött aluminium kampójának elhajlása miatt és az öntermelésű, mozgást megkezdő kinetikus energia hiányában nem mozdult. Mintha ez nem lett volna már elég poén, mikor kiszálltunk, hogy toljuk az út szélére az MB-t a hátánál álló Dáciából is kiszállnak. És nem azért, hogy segítsenek, de még korvajkodni se akartak, hanem ők a saját kocsijukat kezdték el tolni. Annyira meghatódott a Mioveni autógyártás csodája, hogy szolidaritásból leállt. Ekkor – Bojler Gyulára emlékezve – „én mint észkombájn” javasoltam, hogy ezt meg lehet csinálni, csak ezt ide dugod, azt áthózod ezen, ezt ráteszed és megfeszíted, azt oda, de felülről és ahogy volt. A lényeg, hogy megszereltük és a legnagyobb dzsindzsából is kikeveredtünk. Megközelítőleg tíz perc múlva már a ház előtt is állt az MB.
Igaz még „csak” kómában van és lehet, hogy egy váltótranszplantációval meg lehet menteni, de már sosem lesz olyan mint egykor. Valami meghalt benne ….

Jobbulást kíván az egész fan-klubbod MB100!